...

Iszonyatos érzés, amikor ott ülök mellette, akit szeretek, és látom, hogy szenved és vergődik... de nem tudok segíteni, bármit teszek. Csak ülök, megszorítom a kezét, megsimítom a hátát, és hallgatom. Hallgatom, mert ő, aki olyan csendes, most faggatás nélkül is beszél, válaszol minden kérdésemre, amiket fel sem tettem. Csak szorítom a kezét, és gombóc van a torkomban a tehetetlenségtől. Segítenék, de ennél többet nem tudok tenni. Adok egy puszit az arcára miközben mesél, és hallgatom tovább. Amikor pedig mennie kell, csak csendben megyek mellette. Amikor pedig elköszönéskor puszit akarok adni neki, ő puszi helyett megölel, és azt mondja, hogy köszöni szépen... jó tudni, hogy legalább én mellette állok.