Jó volt

Tegnap fél 6kor jött értem Tamás, kimentünk a Margitszigetre (Beásan csak Isla de MargarEta). Igazából.... nem is tudom, mit írjak. Háromnegyed 1kor értem haza, nagyon jól éreztem magam. Sétálgattunk sokat, ő meg csodált, hogy hogy nem törik ki a bokám azon a talajon abban a cipőben, de én hősiesen vettem az akadályokat:P. Aztán leültünk a tavacskás résznél, és csak beszélgettünk, beszélgettünk, az idő meg csak szaladt. Rájöttünk, hogy 5 éve ismerjük egymást. Az azért ebben a korban sok idő. (ok, Mesit 12 éve, Nuskapát 15 éve ismerem) Rengeteget nosztalgiáztunk. Felidéztük azt a napot, amikor először találkoztunk. Az, hogy mi egyáltalán összefutotunk, s hogy végül nagyon jó barátok lettünk, csak a véletlenek összejátékának köszönhető... és nagyon hálás vagyok a sorsnak. Beszélgettünk az öccséről, akivel lassan jó lenne összefutni, de akit, mint kiderült, nem zavar, hogyha mások sokkal okosabban nála, és nincs meg benne a vágy, hogy okos legyen... állítólag azért komolyodott valamennyit mióta szakítottunk. Aztán szó volt Robiról is... és összeszorította a mellkasomat a tudat, hogy tehetetlen vagyok. Tudom, mi kéne, hogy Robiból olyan ember válhasson, amilyen könnyűszerrel lehetne, tudom, mi lenne a megoldás a problémái nagy részére, de nem tudok segíteni... Nem megy. És fáj az idő múlása is. Ahogy nosztalgiáztunk, minden régi emlékbe egyre több fájdalom vegyült. Nem akarok felnőni. Nem akarom, hogy elmúljanak a szép percek.
Arról is beszélgettünk, hogy milyen szörnyű a felnőtt lét. A gyermekkor ártatlansága után rájönni, hogy pénzért, vagy bármiért, akár a legjobb barátaink is képesek bármit megtenni, átverni minket... szörnyű. Bárcsak az egész élet egy nagy Margitsziget lenne, hintákkal. Lehet, hogy megunnám, de még a megunt hinta is jobb annál, ami ránk vár, felnőttként.