Húúú... még mindig alig kapok levegőt

Négy és fél éve volt az unokatesóm esküvője, Zsófié. Akkor láttam utoljára a testvérét, Krisztit. Kórosan le volt fogyva. Annak ellenére, hogy kitagadták, mindenki aggódott érte, de ő ismét eltűnt. Az esküvő óta nem hallottunk róla. Az akkori állapotából kiindulba már abban sem voltunk biztosak, hogy még él.
És... négy és fél év után mit sem sejtve nézegetem iwiwen az emiljeimet, és ő írt... ismerősnek jelölt. Még most is ráz a hideg. Felváltva mosolygok és könnyezem... ha épp nem egyszerre teszem a kettőt. Édesistenem... nem tudom, mit mondjak. Nem tudom, mit tegyek. Emlékszem, miket tett régen - mindenre -, teljesen jogosan tagadták ki. Én mégsem tudok nem örülni. Visszakaptam őt, és nem érdekel a múlt. Az unokatestvérem, megbocsájtok neki mindent, ha a család többi tagja nem is teszi ugyanezt. Nem érdekel. Nagyon fiatal volt. Nagyon el volt kényeztetve. Biztos vagyok benne, hogy ma már nem tenné ugyanazt. Bízom benne.
Összeszedem magam, és visszaírok neki. Még nem tudom, mit írjak... annyi dolgot akarok kérdezni és mondani, hogy végül semmi sem jön a számra... de majd lesz valahogy. Izgulok, félek, ráz a hideg. Legyetek velem...