Egész délután csak ültem a ház különböző pontjain, és nem csináltam semmi értelmeset. Talán csak a másnaposság miatt. Kitudja. Ugyanazok a gondolatok cikáznak a fejemben felváltva... és az sem tesz jót, hogy most ilyen egyedül vagyok...
Tényleg úgy érzem, hogy a nagy ürességben szaladgálok, keresvén önmagam, kiabálva, de a végtelen elnyeli a hangomat... ezt utálom a legjobban. Amikor nem hallják, hogy kiabálok. ... elmeséltem Crisnek. A reakciójából végre megértettem, hogy ha talán már nem is szerelmes, tényleg fontos vagyok neki. És ez jó. De akkor sem találom sem magamat, sem a helyemet a világban, sem az értelmet a létezésemben...