Ennél megalázóbb érzést hirtelen nem tudok elképzelni. Amikor fél órája késett, felhívtam otthonin. Gondoltam, biztos alszik még. De nem. Beszélgettem egy jót az anyjával, aki megnyugtatott, hogy már úton van, még délelőtt elindult. Amikor másfél órája késett, lefeküdtem aludni, mivel mobilon nem értem el, gondoltam ennél jobb dolgot nem tudok tenni. Amikor két órája késett, kiderítettem a barátai számát, akiknek persze halványlila foglamuk sincs, hol lehet. Én meg itthon ülök és bőgök, mert ilyen csúnyán még nem bántak velem. (na jó, ez így nem igaz... mindenesetre a szeretteim még soha)