Férjhez mentem

…34 éves a férjem és 9 a fiam. A párom olasz, Ignacio, jóképű, spanyolul beszélgettünk, a fiam János (nem én adtam a nevét!), és kissé még neveletlen. Na jó, igazából csak megint statiszta voltam:) Az egyik főszereplőnek, Ignacionak, a filmben lesz egy fiatalkori fényképe, amin a családjával van, hát mi voltunk a családja.

Péntek délután hívtak, hogy ráérek-e szombaton egy fotózásra. Ok, 3ra ott voltam a Mafilm előtt. Onnan Fótra vittek, csak még út közben felvettük a fiamat és az igazi anyját. Fóton felöltöztettek, kissé szegényesebben, mint múltkor, és felküldtek a sminkeshez. Most sokkal személyesebb volt, hiszen múlt héten negyvenen voltunk, tegnap meg én voltam az egyetlen női szereplő. Először a fodrász vett kezelésbe. Kb háromnegyed órán keresztül készítette, ha nem több, de olyan is lett… csodaszép frizurát kaptam! Miközben a hajamat csinálták, a sminkes kifestette a körmömet már megint olyan undorító pirosra… Na mindegy. Átültem a sminkeshez, aki pasi volt (!), és nem mellesleg ezerszer ügyesebb, mint a múltkori női sminkes. Úgy festett ki, hogy míg a nőnél néha fájt, nála azt hittem, bealszom, mert csak simogatta az arcom… szóval egy hihetetlenül élvezetes folyamat során kaptam egy csodaszép korabeli sminket, megint hosszú, sötét szemöldök, piros száj, stb. Amikor a szememet befestette, bejött Beus, a tolmács, és megkérdezte, hogy ugye tudok angolul, mire én azt mondtam, hogy egy picit, amit rögtön fordított a két pasinak, akik idő közben bejöttek, egyik a kosztümös hülye olasz volt, a másikat pedig azelőtt nem láttam. De amint az utóbb említett férfi meglátta, hogy rá nézek, odajött, kezet nyújtott, és azt mondta: „Hi, you’re my wife”. De akkor én még nem tudtam, hogy férjem is lesz, úgyhogy köpni-nyelni nem tudtam. De aztán bemutatkoztunk, persze, ő volt Ignacio. De kissé aggódtam, hogy ezután majd vele kell lennem, és csak angolul tudunk beszélgetni… úgyhogy megkérdeztem Beust, hogy a hülye olaszok beszélnek-e spanyolul. És láss csodát, Ignacio folyékonyan, tökéletesen beszélt! És akkor mindenki álla leesett. Szerintem volt, aki azt hitte, hogy néma vagyok, mert magyarul senki sem volt rám kíváncsi, angolul nem voltam hajlandó beszélni, mert nem volt olyan fontos – volt tolmács, de most spanyolul egyszerűen megnyíltam, megállás nélkül beszélgettünk Ignacioval… Láttam, Beus hogy mosolygott…:) Hát, belőlem ezt hozza ki ez a nyelv… Sulin kívül a legjobbat hozza ki belőlem… Még Ignacio borostáját nagyjából lesminkelték (másnap nagyon borostásnak kell lennie, nem vághatták le), a maradékot majd Fotoshoppal megcsinálják.

Ignacioval mentünk le a lépcsőn a fotózásra, amikor megkérdtezte, hogy:
- Dónde está nuestro hijo?
- No sé.
- Cómo que no sabes? Tú eres la madre, y no sabes dónde está tu hijo?
Kivágtam magam, eszembe jutott, hogy a büfében eszik. Erre nevetett.

Kivittek minket a susnyásba, és elkezdtek fotózni minket. A fiam elém állt, én a vállát fogtam, Ignacio pedig átölelt. Aztán kitalálták, hogy az undorító pirosra festett körmöm nem megfelelő, ez a karakter túl szegény volt egy ilyen festékhez, úgyhogy a sminkes előkapta azt a ceruzát, amivel az arcomat fehérítette, és azzal átsatírozta a körmömet, de csak az egyik kezemen. Úgyhogy megkértek, hogy úgy tartsam a kezemet, hogy csak az egyik látszódjon. Fotózgattak, aztán őket is nélkülem, és végeztünk is. Megkértem őket, hogy a smink és a frizura hadd maradjon, és gyorsan visszaöltöztem. Kiderült, hogy most Ignacio is velünk jön majd egy kocsiban, meg kellett várnunk. S bár másnap (ma) is ment forgatni, mindenkitől külön-külön elköszönt, több mint 20 percet vártunk rá. Közben Balázzsal beszélgettem jól, jó sokat. Nagyon kedves és aranyos, És életem végéig hálás leszek neki. Az előző forgatáson senkit sem érdekelt volna, ha megfagyok, de ő segített… tündéri. A várakozás közben a fiamtól kaptam egy szál pipacsot… Aztán megjött Ignacio. Direkt úgy ültem be a minibuszba, hogy mellém tudjon ülni, beszélgetni akartam. De ő előre ült. Így is beszélgettünk, de nem volt az igazi. Végül elköszöntünk… talán még látjuk egymást.

Eddig nem szerettem se az olaszokat, se a nyelvet. De most Ignacio puszta lénye, a kisugárzása meggyőzött arról, hogy imádni kell őket!

Megint álmodtam. A kedvenc osztálytársammal… A lényeg az volt, hogy egy kéthetes táborba mentünk, jó sokan, Susa, Viktorék, Mesi, osztálytársak, stb. Nagyon jó volt a tábor, mindenki fantasztikusan érezte magát ( bizonyos emberek nem voltak ott). Olyannyira jó volt, hogy amikor haza kellett indulni, mindenki a könnyeivel küszködött, de úgy éreztük, nem szabad a többiek előtt sírni. De akkor megláttam, hogy Fejci arcán egy könnycsepp gördül lefelé. Eldobtam a cuccaimat és odaszaladtam hozzá. Átöleltem, és úgy sírtunk, így már senki sem láthatta a könnyeinket, takartuk egymás arcát. Furcsa egy álom. Fejcit sehogy sem tudom elképzelni sírva. Ő mindig vidám. Imádom:)

Itt volt ma anyu volt férje és az ő fia. Furcsa volt. Én már elképzeltem őket, és természetesen az n elképzeléseim nem feleltek meg a valóságnak. Idősebb Miklóst egy idősödő, jóképű férfinak képzeltem, de hát ez nem így volt. Ifjabb Mikit pedig normális testalkatú, sötéthajú, középpontbanlenniszeretősnek, ehhez képes kissé Zoli-stájlos volt, majdnem kopasz fej, izompóló, 1,80 magas, és hihhetetlen vastag bicepsze volt. Képzeljetek el egy nagy bicepszet, és pár centit adjatok hozzá, ez már megközelítheti a valóságot. Kicsit furcsa fiú, de aranyos. A bicepsze annak köszönhető, hogy súlyt emelt, a tavalyi balesetéig. Akkor szkanderezés közben eltört a karja, hosszú var van még most is a jobb felkarján. De vmi csoda folytán izom nem sérült, és megint edz. Tudom, hogy vér szerint semmi közünk sincs egymáshoz, mégis olyan volt, mintha a bátyámmal beszélgetnék… Jó lenne egy ilyen bátyus. Két évvel idősebb, jól megértenénk egymást. És tuti senki sem merne bántani… mert jön a bátyám!:)

Egy dolgot nem szeretek a filmezésben. A sminkesnek nagyon tetszett a műve, és kérte a fotóst: „a csajt külön is fotózzátok le”… Bár csak én voltam ott, mégis minden ilyen személytelen maradt. A csaj. Ez az egy mondat egy kissé megkeserítette az egészet, éreztette velem, hogy azért én mégsem tartozom ide. És ilyen mondat mindig van.

De most akkor is jól vagyok. Szépnek érzem magam. Holnap megyek Titihez. Minden teljesen ok. De tényleg. És amikor Balázzsal beszélgettem, sokmindenről szó esett, meséltem Moszkváról, stb. Végül pedig azt mondta, hogy tényleg sokmindent elértem még mielőtt betöltöttem volna a 18at. És igen. Tudok táncolni, énekelni, énekből már vannak szép eredményeim, kijutottunk Moszkvába (1840 Ft-ból:)), egy nyelvet nagyon jól, egy másikat kevésbé jól beszélek. Tudom, sokan vannak, akik ennél többet értek el önerőből, de én azért büszke vagyok. És úgy érzem, nem vagyok elveszett.