Mélységes csalódás

Megcsörrent a telefon, boldogan szaladtam oda. Télleg Titi volt. Vártam, hogy mondja: drágám, itt vagyok, engedj be. Ehelyett... bulizaj a háttérben, és "beszéljük meg, kicsim"... ennél röhejesebbet senki sem hallott még szerintem. Szőke ribancokkal buliziok, piál, táncizik, és mellesleg felhív, hogy ugyan beszéljük már meg. Nem, nálam ez nem így megy. "Mit kértem én eddig tőled?" Valóban, semmit sem kért, mert természetes volt eddig mindig, hogy ha szerepjátékozni akar, akkor persze, maradjon nyugodtan. Ha reptérre akar menni, persze, menjen csak, hiányozni fog, de nem tartom vissza. Ha a volt osztálytársaival ment biliárdozni, persze, menjen csak, érezze jól magát. Mert ez tényleg természetes. De ez a hétvége... tudja, hogy mióta ismerem azokat, utálom mindent az utolsóig; elleneztem, hogy elmenjen; ezen a hétvégén alig lehetünk együtt, mert neki reptér, nekem család, mindkettőnknek szalagavató... és mégis elment. Ultimátumot adtam végül, ottmaradt, szerintem fel sem fogta. Nem érzem, hogy fontos vagyok, nem érzem, hogy szeret. Ma többször volt, hogy a közelemben állt, vagy elmentem mellette, és észre se vett. Ez azért volt érdekes, mert rajta kívül minden pasi még meg is fordult utánam. Nem attól érzem, hogy szeret, hogy amikor kettesben vagyunk, ezt elmondja, hanem attól, hogy a tetteivel ezt néha bizonyítja. Nem attól érzem, hogy fontos vagyok neki, hogy szóban mondja, hanem attól, hogy néha figyelembe veszi azt is, hogy én mit szeretnék. Bocsi mindenki, de dühös és elkeseredett vagyok.