Pasik

Drágám, ezt a bejegyzést ugord át.

Lányok, ugyehogyugye hogy mindenkinek van egy olyan fiú az életében, akiért évekig epekedhet, akkor is az egész plátói marad, néha olyannyira - mint az én esetemben - hogy a fiú még a nevünket sem tudja... Ezek a pasik általában rendkívül jóképűek, kicsit nagyobb korban izmosak is rendesen, minden lány megdöglik értük, de ő persze kedves és jófej - sosem él vissza az adottságaival. Mivel nem ismerjük, félistennek hisszük. De... ő ettől még mindig nem tudja a nevünket sem. Szar ügy, de persze ezek a kiskori szerelmek nem akkora érzelmek, hogy végigkísérje hátralevő életünket ez a trauma, de azért persze emlékszik az ilyenfajta fiúkra az ember lánya. Mermérne.

Na, hát természetesen nekem is volt ilyenem, hogyne lett volna, sőt, néha egyszerre több fiúba is szerelmes voltam:P, de volt egy, akibe évekig. (Persze ez nem gátolt meg abban, hogy átéljem életem első normális szerelmét, ő, a plátói srác csak a szívemben volt velem...) Szóval, Peti. Az egyik volt osztálytársnőm bátyja. A házibuljián majd' elájultam, amikor Peti, a nagyfiú hozta be a szendvicseket... megfeszültek az izmai, ahogy tartotta a teli tálat:DDDD. És természetesen nem tudta a nevemet. Egy voltam a húga sok kis hülye barátnője közül - hallottam, amikor egyszer így emlegetett minket, amikor egy haverjával beszélt. ... a dolog aktualitása annyi, hogy iwiwen sokszor láttam már, de nyilván nem vettem fel. Nem veszünk fel olyan embert, aki a nevünket sem tudja, bármennyire is bálványoztam őt pár éve. Erre, láss csodát, ő vett fel. Most egy kicsit megint az ő kis 10 éves rajongója lettem:) (Ja, mellesleg ő az a képen...ebből aztán nem derül ki, hogy milyen, de ez engem egyáltalán nem érdekel:D)