A Jó

Hónapokig szédültem a Jó közepén ülve... igen, szédültem, mert hagytam, hogy sodorjon magával a körbe-körbe forgó áradat... mert féltem, hogyha magamhoz térek, fájni fog. Aztán egyszercsak a forgás kezdett lassunli, s én egyre klevésbé szédültem... és tényleg megláttam a problémákat. Kénytelen voltam felállni... a lábaim már elgémberedtek, és szédültem... ott álltam a gondok előtt remegő térdekkel. De... mostmár örömmel mesélhetem, hogy újra leültem a Jó közepére, de most vittem magammal kézenfogva mindenkit, akit nagyon szeretek. Most ott ülünk együtt a Jóban, becsukjuk szemünket, és nem félünk semmitől, mert ott vagyunk egymásnak.