Atyaúristen...

Most elkapott a nosztalgia. Azok a régi szép idők. Amikor Dunát lehetett volna rekeszteni a fiúbarátaimmal, amikor azt se tudtam, melyikükkel találkozzak hétvégén és suli után, amikor sokan "szerelmesek" voltak belém, amikor annyi pasim volt. Jobb volt, mert sok barátom volt. Rosszabb volt, mert érzelmileg azért nem éreztem azt a biztonságot, amit most. Problémák ide vagy oda, sokat számít, hogy áll-e valaki mögöttem, akire mindig számíthatok. És én ezt Tititben megtaláltam. De ettől függetlenül kimondhatatlanul örülök az újra éledező barátságoknak, és örülök, hogy ők is örülnek nekem. Örülök, hogy nem látok rosszallást a szemükben, a szavaikban - ezek szerint nem változtam sokat, legalábbis nem rossz irányba. Az utóbbi napokban a szívem csordultig telt szeretettel. És ez jó.