Még mindig Őcsény

Azért volt egy jó délután. Hihetetlen, hogy a spontán, vicces dolgok hogy eltudják feledtetni a nemodatartozás-érzést. Elmentünk kajálni. Amikor odaértünk, nem voltam éhes picit sem. Elküldtek minket, nem volt annyi szabad hely. Mire másfél óra múlva visszamentünk, már kezdtem érezni a gyomrom. De olyan soká hozták a kaját, hogy addigra már azt hittem, lefordulok a székről végelgyengülésben... de legalább nem csak én voltam ezzel így. És a tudat, hogy most az ő fejükben is ugyanaz jár, mint az enyémben, olyan emberivé tette az egészet... Aztán, amikor már végre ettünk, és a számlát is rendeztük, elindultunk visszafelé (én spec tele hassal, Titi drágám viszont nem lakott jól:)) Szal mentünk a tábor felé, amikor előttünk a Toyota bekanyarodott a bányató felé. Index, követtük őket. Amikor kiszálltunk, megkérdeztük őket, hogy ez most télleg komoly-e, de az volt... tele has, fürdőruha, törölköző nuku... Egy darabig mindenki csak állt a parton, aztán szépen lassan lecsúsztak a gatyák, a fiúk alsógatyában, boxerben mentek be. Hát...erőt vettem magamon, levettem a szoknyámat, és topban, tangában bementem én is. Világított a fenekem, ami a kristálytiszta vízben még jobban látszott.:) Úszkáltunk, ugráltak, poénkodtak...és valami hihetetlen varázs kerített hatalmába... egy kis időre azt éreztem, a részük vagyok... és hogy ők is a részem... kár, hogy ez az érzés elillant. Szerettem volna, ha így marad. Szerettem volna, ha befogadnak. Szerettem volna tényleg befogadni őket a lelkembe. Nyitva áll előttük, de ők ezt észre sem veszik.