"Van arany középút?"

"és ha nem hív, akkor már megy a para,hogy gáz van. Kell ez? Egyedül nem lehet boldog valaki? Az a szerelem,hogy életed minden percében ilyen szinten függesz a másiktól? Van arany középút?" (szólj, ha baj, hogy idézlek)

Annyi pasit "elfogyasztottam", és annyi könyvet olvastam, de nem tudom, hogy tudom-e a választ. Talán igen, van arany középút. Persze, hogy lehet valaki egyedül is boldog. De csak egy bizonyos ideig. Egy idő után viszont kelleni fog Valaki, akinek elmondhatod, mi bánt, aki otthon csak Téged vár, aki egy biztos pont az életedben, s aki szavak nélkül is megérti, mire gondolsz, és csak szelíden megölel, a karjaival mondván: nincs baj, nem vagy egyedül... S ha innen nézzük, önzésnek tűnhet, és az is, de mégsem: mert Ő ugyanezt kapja cserébe Tőled.

Talán meg se tudom számolni, hányszor estem a túlzott ragaszkodás hibájába. Nem értem... mert a ragaszkodás mértéke sosem volt arányos az érzéssel. Olyan emberekhez is ragaszkodtam már nagyon, akiket (mint később rájöttem) nem is szerettem igazán. És olyan is volt, akit hagytam kisétálni az életemből, pedig annál is jobban szerettem. A ragaszkodás talán a feltétlen bizalom hiánya... mi van, ha megcsal? mi van, ha nem is szeret? És minél több ilyen kérdés merül fel bennünk, annál jobban akarunk harcolni azért, hogy a kérdésekre számunkra kedvező legyen a válasz... ha ragaszkodunk hozzá, és elvárjuk, hogy percenként hívjon, hogy tudna megcsalni?:) Nem, én sem tudom a választ. csak találgatok, de úgy érzem, csak a sötétben tapogatózom. Titiről most nem merek beszélni, mert elfogult vagyok ugyebár, de azt bizton állíthatom, hogy Alinba szerelmes voltam, és ő mindig is fontos része lesz az életemnek. Ragaszkodtam hozzá, persze, de nem függtem tőle. Tudom, a távkapcsolat eleve más, de akkor is... nem függtem tőle. Természetesen vártam az smseit, hogy beszélgethessünk, hogy azt mondja, szeret, de tudtam nélküle létezni. Bár ezt a képességet mostanra fejlesztettem ki. Ha tudom, hogy Titinek semmi baja, és hogy majd valamikor beszélünk, és hogy majd valamikor találkozunk a közeljövőben, akkor teljesen normálisan tudok élni. Nem beszélek folyton Róla, nem vagyok idegbeteg, hogy vajon kivel van, mit csinál, miért nem ír, stb. Egyszerűen csak ott van minden szívverésemben, lélegzetemben és gondolatomban.

Választ nem adtam semmire... többet vártam magamból. Azoknak, aki szeretnek, egy rossz hír (a többieknek jó:)): a gyomorfájás könyörtelenül visszatért. Pár napja fájdogál, de ma este egyszerűen magatehetetlenül, sírva feküdtem a nappaliban... drukkoljatok, nem akarom megint azt a szadista vizsgálatot...:'(

Ricsi, köszönöm a levelet. Eddig fogalmam sem volt, hogy ilyen jófej vagy:) És adtál gondolkodnivalót jól az éjszakai forgolódás idejére:)