Tilos

Hmmm...egy ideje nem írtam... azóta az történt, hogy elköltöztem egy napra, és visszaköltöztem, a salsatanár velem mutatja be a lépéseket a kezdőknek, az iskolai könyvtárban az ajánlott könyvek közül egy sincs meg, úgyhogy Mamit ráálítottam a dologra, ...és a tegnap. Asszem megér egy hosszabb beszámolót.

Szóval...suli után hazajöttem, hoztam anyunak sütit, kibékültünk meg minden ilyesmi, aztán elvoltam ezzel-azzal. Közben Titivel megbeszéltem, hogy jön salsára, addig befejezi a számítógépszerelést. Aztán, mielőtt indultam volna jött a hívás, hgy elrontotta, oda nem jön. Időközben Maestro meghívott morrisonsba Táti szülinapi bulijára, azt beszéltük tehát Titivel, hogy ott talizunk majd. Oks, elmentem salsára, anyuék elvittek kocsival. Útközben hívta anyut Timi, hogy otthon hagytam a telefonomat. Így utólag már tudom, hogy itt vissza kellett volna fordulni. Anyu fel is ajánlotta, de visszautasítottam. Az óra jó volt, dumcsiztunk Imrével (az idegesítő botlábú fiú meg közölte, hogy hiányoztam neki... 4 párral arrébb a barátnője táncolt...), mondta, hogy lefoglalt már egy asztalt estére biliárdozni... oks, felhívtuk Titit, hogy módosítsuk a programot, de közölte, hogy megint elszúrta a telepítést, nem tud jönni egyáltalán, sehova. Oks, Imre mondta, hogy akkor lemondja az asztalt, és hazamegy pihenni. Én meg elindultam az Operához. Titi nélkül semmi kedvem nem volt hozzá, csak dacból határoztam úgy, hogy csak azért is elmegyek. De odaértem. Maestro nem volt ott, csak egy pár cés, akik egy összeszokot társaság voltak... én meg annyira kirekesztve éreztem magam, elindultam Titihez. Telefon híján mondjuk nem tudtam szólni Maestronak, de majd elmesélem neki utólag. Szal elindultam. Elértem az utolsó kisföldalattit, és az utolsó metróval elmentem Ferenc körútig, onnan az utolsó előtti 6ossal elmentem Borárosra, ahol pont az orrom előtt ment el az utolsó HÉV, asszem, mert köd volt, lehet, hogy csak behaluztam, és már rég elment. Mindenesetre legközelebb hajnali 4 vmikor ment volna, és akkor alig múlt fél éjfél. Elkeseredésemben elindultam gyalog, bár tudtam, hogy még a hajnali hévvel is előbb érnék oda, mint gyalog. Valahogy kikeveredtem a 2es villamos vonalára, pont jött az utolsó, azzal elmentem Közvágóhídig... és itt elindultam arra, amerre Csepelt sejtettem. Hideg volt, sötét és köd. Nagyon féltem, és tudtam, hogy nem jó irányba megyek, de visszafordulni sem lett volna értelme. Elértem a Dunához... legalább már Csepelen voltam. Ekkor már nagyon sírtam, mert nagyon féltem és el voltam keserdeve... ekkor odajött hozzám egy pasi. Halálra rémültem. Megkérdezte, mit csinálok errefelé, amerre megyek, egy óriási erdős rész van, csak nem akarok az egészen keresztülsétálni... azt mondta, a kocsiból látta, hogy sírva sétálok ezen az elhagyatott helyen, és szívesen elvisz. na ettől még jobban megrémültem. De végül sírva elmeséltem neki mindent, és olyan kedvesnek és jóindulatúnak tűnt, hogy olyat tettem, amit lányok, TILOS! Soha ne csináljátok utánam...! Beültem mellé, és megmondtam, hova megyek. Nagyon féltem, hiszen én is tudom, hogy idegen kocsijába sosem ülünk be, de annyira el voltam keseredve, hogy még mindig ez tűnt a legjobb megoldásnak. És tényleg hosszasan mentünk egy erdős részen... gyalog sosem értem volna a végére. Amikor már Szent Imre téren voltunk, hirtelen nagyon megnyugodtan, hiszen mondta, hogy ő erzsébeti, mégis jó irányba mentünk... és le sem tértünk erről az útról... méterről méterre elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy egy csodát élek át... azt hittem ilyen ember nincs! Kiszáll a kocsiból, mert látja, hogy sírok, elém sétál, beszélget velem, és elvisz ahova kérem, csak hogy ne mászkáljak eyedül órákig olyan körülmények között. Nincs még egy ilyen ember. Ő tényleg egy csoda. Nem tudom a nevét, a számát, valszeg soha többé nem látom, de emlékezni fogok rá, az biztos! Szóval, elvitt Titiékig, ott, mivel nem volt telefonom, hogy rácsörögjek, hogy ott vagyok, bemásztam a kerítésen, bementem, és a drága ott aludt a földön, miközben a gépen folyt a telepítés... édes volt. Szóval, ennyit a tegnapról. Vannak még jó emberek. Csak bízni kell bennük.