Annyira

...annyira nagyon beleéltem magam. Tudom, nem kellett volna. Tudom, hogy hiba volt. Tudom, hogy egy "nem tudom" még messze nem jelent igent. De egy egyértelmű elutasítás után sztem a "nem tudom"-ot jogosan éreztem pozitív előrelépésnek. Nagyon szeretem. Sokan sztem el sem tudjátok képzelni, mennyire. Jobban, mint amennyire egy embert lehet szeretni. És most haldoklom. Nélküle nincs értelme az életemnek... nélküle nincs életem. Mindennap látni... megölelni... és érezni, hogy ez az ölelés teljesen egyszemélyes, talán mert nem akarja elveszíteni az önuralmát... látni, és ha örülök neki, visszafogni magam, hogy ne csókoljam meg, mert nem tehetem... látni, kívánni, és tudni, hogy délután nem mehetek át szeretkezni... túl szókimondó vagyok? Ez van. Nem... nem tudom felfogni épésszel. Bennem semmi nem változott. Én ugyanolyan szenvedéllyel szeretem, és ő egy "mert azt mondtam"-mal lekorlátoz olyan dolgokban, amik sztem neki is jólesnének. Három buta, értelmetlen szó a szenvedésem oka. Ugyanis két hét még kevés volt, hogy a szenvedésem akár egy cseppet is enyhüljön. Szeretem. Nem tudok már mit tenni, vagy mit mondani. Vörös lett a hajam, mert Neki az tetszik. Igyekszem szép lenni, de meg sem említi (bezzeg a kisboltnál vmi pasi beszólt: Hogy tudsz ilyen gyönyörű lenni?... ezt miért nem Ő kérdezte?) Annyira szeretem... ha valaki ennyire szeret valakit, azért miért nem kapja meg méltó jutalmát... annak a bizonyos embernek a szerelmét?:'(