Helló mindenki

Na...asszem ma a buszon egy kis paradoxonnal találtam szemben magam. Álltam a kis szoknyácskámban, ami miatt mindenki tökhülyének nézett, és gondolkodtam. Azon járt az agyam, hogy jó-e nekünk az a kiváltság, amivel csak minket ajándékozott meg az Anyatermészet: a gondolkodás. És valahol itt van a paradoxon, azon gondolkodom, hogy nem jó gondolkodni... de ha nem gondolkodnánk, ezen sem gondolkodhattam volna..és ezt most befejezem:P Szóval... néha óriási teher, hogy gondolkodunk. Mennyivel egyszerűbb lenne csak keresni egy megfelelő hímet, megtermékenyítődni, világra hozni egy cukimuki gyereket, felnevelni az ösztöneink által vezérelve, és nem gondolkodni. A természet lágy ölén. Mert néha elegem van a civilizációból, hogy gyártjuk magunknak a problémákat. Olyan... olyan egyszerű a világ, csak olyan bonyolult a folyamat, amin keresztül kell mennünk, hogy ezt észrevegyük...!

Persze bizonyos szempontból jó a kultúránk... hiszen azért a zene, amit néhányan alkottak, azért már érdemes volt megszületni... most épp Once upon a decembert hallgatok... szerintem gyönyörű. És természetesen van még rengeteg dolog, amiért érdemes élni... ami még furcsa számomra, hogy tudom, mik azok, amikért érdemes élnem, mégsem ezek töltik ki a napom nagy részét... na ezért rossz ez a civilizáció.

Na... Titi... erről beszéltem. Hát van aranyosabb dolog a világon egy incifinci babalábnál?... Mert szerintem nincs. Imádom Gergőke husi kis talpát, combját, karját, pofiját... Ma Titi és egy haverja a buszon beszélgettek, és Titi megkérdezte, hogy Zsófi fia mennyi idős. Kettő a kis Bence (elalélok ettől a névtől).. erre felmerült bennem a kérdés, hogy mennyi idős lehet ez az ő Zsófi barátosnéjuk. Hát mint mi, jött a válasz, és én jó darabig nem tértem napirendre efölött. Durva. Ennyi idősen, gyerekként egy kétéves kisfiú anyja... nem tudom elképzelni magam anyaként, pedig simán lehetnék. Most tuti ezen fogok agyalni napokig. És...halál Niára is!