Mégsenem

Azt hittem, jól vagyok. Néha még azt is hittem, hogy őszinte a mosolyom. De ez így nagyon nehéz... nehéz mellette lenni, mosolyogni, bolondozni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, holott belül őrlődöm, ég a szívem, fáj mindenem... Mosolyogni, mosolyogni, s közben csendben várva elmúlni... hiszen azt sem tudhatom, hogy annak, hogy várok, lesz-e eredménye. Nem tudom, van-e értelme, hogy szeretem. már semmit sem tudok. Mindenesetre imádom, ahogy a karja hozzám ér órák alatt, a padban ülve... imádom, ahogy rámnéz, és imádom, ahogy hozzámszól...

Ma beszélgettem Anitával. Azt mondta, hogy amikor anyu elmesélte neki, hogy valószínűleg miért volt olyan félholt hangom a telefonban, el sem akarta hinni. Azt mondta, hogy azután, hogy látta, Titi hogy néz rám, nem lehet, hogy nem szeret. Mert azt látni egy fiú szemében. És még mondta is otthon Rolandnak, hogy ő is nézzen már úgy, mert az olyan szép és romantikus dolog...:) Nem tudom mi a jobb... hogy szeretetteljesen néz rám, aztán elhagy, vagy ha csak rendesen néz, de mellettem marad... asszem Anita még mindig jobban járt.

Laci, imádlak. Imádom, hogy pontosan tudod, mit érzek. És azt is pontosan tudod, hogy bár valszeg nagyon okosakat mondasz, a tanácsaid már nem jutnak el az agyamig. Mert én akarom Őt vissza. De pssszt... ! Ne mondd el senkinek... ezt nem szabad megtudnia...:'(